Washington egyre határozottabb Moszkvával szemben

Az előző hét NATO-csúcstalálkozójának egyik legfontosabb fejleménye volt Mike Pompeo amerikai külügyminiszter azon bejelentése, miszerint az Egyesült Államok 60 napot ad Moszkvának arra, hogy visszatérjen a középhatótávolságú rakétarendszerekről szóló INF-szerződés rendelkezéseinek betartására.

A bejelentést üdvözölték az európai szövetségesek, akiket hetekkel korábban igen váratlanul ért Donald Trump egyik kampányrendezvényen tett bejelentése, miszerint az Egyesült Államok kilép az egyezményből. A 60 nappal ugyanis némi időt nyernek arra, hogy az Egyesült Államokkal valamilyen közös stratégiát alakítsanak ki a hogyan továbbra. Azzal ugyanis senki nem számol komolyan, hogy Oroszország felszámolja azokat a titokban kifejlesztett rakétarendszereket, amelyek a nyugati hatalmak szerint megsértik az INF szerződést.

Nem csupán az INF szerződés körüli konfliktus volt az egyedüli hír a közelmúltban az amerikai-orosz kapcsolatokban rejlő feszültségekről. A közelmúltban a G20-csúcstalálkozóra tervezett kétoldalú Trump-Putyin találkozó marat el a hivatalos amerikai közlés szerint az azovi-tengeri incidens miatt. A felületes szemlélő számára úgy tűnik, hogy a nyári amerikai-orosz helsinki csúcstalálkozó szívélyes légköre a múlté, és a kétoldalú kapcsolatok hirtelen éles kanyart véve a konfrontáció útjára lépett.

Közelebbről megvizsgálva azonban azt látjuk: Trump elnök hivatalba lépése óta az amerikai orosz-politika folytatta az előző Obama-kormányzat 2014 utáni politikáját és meglehetős következetességgel fokozatosan növelte a nyomást Moszkvával szemben. A NATO-ban a Trump-kormányzat élen jár a szövetség keleti szárnyának katonai megerősítését szolgáló intézkedések végrehajtásában. Ennek keretében

nem beszélve a Lengyelországba és Romániába telepített, alapvetően amerikai üzemeltetésű rakétavédelmi rendszerekről. Az USA kelet-európai katonai jelenlétének költségeinek fedezésére előirányzott összeg a 2017. évi 3,4 milliárdról 6,5 milliárdra emelkedik.

A stratégiai fegyverek terén az INF-szerződésből való kivonulás lebegtetése csak a történet egyik része: a Trump-adminisztráció már korábban meghirdette a nukleáris arzenálját érintő széleskörű modernizációs programját, amelyet szintén árgus szemekkel figyelnek Moszkvából.

A katonai dimenzió mellett az általános politikai-gazdasági kapcsolatok sem enyhültek az elmúlt két évben. Mióta Trump elnök hivatalba lépett, az Egyesült Államok a legkülönfélébb jogalapokkal – az elnökválasztással kapcsolatos orosz beavatkozásoktól kezdve a Oroszország Szíria-politikáján át a Salisbury-incidensig – számos új, Oroszországot sújtó szankciót rendelt el. Noha a szankciók kezdeményezésében gyakran a Kongresszus vitte a vezető szerepet, a Trump-adminisztráció mindössze néhány esetben adott mérsékelten hangot az ellenvéleményének.

Az előbbiek mellett Trump-kormányzat erőteljes kiállása a főképp új gázvezetékek kiépítésére fókuszáló Három Tenger Kezdeményezés mellett nem titkoltan a kelet-európai orosz földgáz-dominancia megtörését is szolgálja. Noha Trump elnöknek az Északi Áramlat 2-t éles kritikával illető twitter-üzenetei elsősorban a német vezetést célozták, azokat a Kreml sem fogadhatta nagy lelkesedéssel.

Amennyiben bárkinek kétségei lennének az amerikai kormány szándékai iránt, javasolt tanulmányozni Wess Mitchell külügyminiszter-helyettesnek október folyamán a térséget érintő amerikai stratégiáról elmondott beszédét. A stratégia négy sarokpontja a következő:

1. Az USA tevékenyen részt fog venni térségben a befolyásszerzésért zajló küzdelemben.

2. Amerika elvárja a szövetségeseitől, hogy ne segítsék tevékenyen a rivális hatalmakat (beleértve az Oroszországtól való energiafüggés növelését).

3. Az USA tiszteletben tartja a szövetségesek szuverenitását és függetlenségét.

4. Amerika elvárja, hogy az egyes államok tartsák tiszteletben a szomszédos országok jogait.

Az első pont

amelynek regionális gazdasági aktivitását egyre nagyobb aggodalommal kíséri Washington. A fent áttekintett folyamatok függvényében, figyelembe véve az amerikai belpolitika általános oroszellenességét is, az amerikai-orosz kapcsolatokban nehéz olyan forgatókönyvet elképzelni, amely a közeljövőben a kétoldalú viszony jelentős enyhüléséhez vezetne. Mindennek következményeivel értelemszerűen a stratégia második pontjának címzettjei is fontos, hogy tudatában legyenek.

Nota bene, a közös transzatlanti érdekek mellett geopolitikai, földrajzi, gazdasági adottságoknál fogva természetesen vannak olyan európai és magyar érdekek, amelyek nem esnek egybe az Egyesült Államok érdekeivel. Ezekért szükséges és érdemes is kiállni. Azonban az Egyesült Államokkal mint a térségünkben továbbra is meghatározó hatalommal továbbra is számolni kell.